A harmincéves Leonardo 1482-ben érkezett Lodovico Sforza udvarába, ahol több megrendelést remélt, mint amennyit korábban a szülőhelyéhez közeli Firenzében kapott. Várakozása részben be is igazolódott, hiszen tizenhat éves milánói tartózkodása alatt – bár végtelen kutatásra és alkotásra termett elméjéből sorra kipattanó haditechnikai és mérnöki újításai nem keltettek nagy figyelmet – olyan műveket hozott létre, mint az Utolsó vacsora vagy a két változatban is megfestett Sziklás Madonna. Lodovico herceg egy a családja tekintélyét kifejező hatalmas lovas szobrot is rendelt Leonardótól, amelyet aztán Itália-szerte csodáltak, pedig csak a mintegy hét méter magas agyagváltozata készült el. Az ebben az időszakban megalkotott remekművek közé tartozik az 1486 és 1490 között festett Hölgy hermelinnel című, ugyancsak a herceg megrendelésére készült kép is.
Ezt az olajfestményt s
zépsége, finomsága, kecses nőalakja miatt gyakran párhuzamba állítják a Mona Lisával, amelyet Leonardo jóval később, 1503-ban Firenzében kezdett el festeni. Míg ez utóbbi esetében nem világos pontosan, kit ábrázol a kép, a milánói alkotásról tudjuk, hogy a herceg kedvesét, Cecilia Galleranit mutatja be. A modell kiváló műveltségű, latinul társalgó, a zenéhez, filozófiához, irodalomhoz értő leány volt, akit a leírások szerint tizenhat éves korában festett le Leonardo, lévén maga is Cecilia egyik barátja.Egy másik szereplőt is látunk a képen, hiszen a hölgy egy hermelint, vagy inkább vadászmenyétet tart a karjaiban. Számos kutató kiemeli, hogy ennek az állatszimbólumnak több jelentése is van: utal Lodovico hercegre mint az úgynevezett Hermelin Rend tagjára, továbbá összefüggésbe hozható a hermelin görög nevére (galé) hasonlító Gallerani névvel. Ezeken a személyes jelentéseken túl azonban rábukkanhatunk a hermelin nagyon fontos további jelképi szerepére. Leonardo a valódi és képzeletbeli, allegóriaként vagy szimbólumként használható állatalakokat leíró jegyzetfüzetében foglalkozott a hermelinnel is. Itt egy emberi erény, a Mérséklet címszava alá sorolta a kecses állatkára vonatkozó megfigyeléseit: „A hermelin egyszer eszik naponta, és inkább hagyta, hogy a vadászok elfogják, mintsem elmenekült volna a sáros mezőn át, mely bemocskolta volna nemességét.” (Egyik, ma Cambridge-ban őrzött rajzán meg is örökítette ezt a jelenetet.) A hermelin tehát a mérséklet, azaz az önfegyelem, továbbá a tisztaság és belső nemesség egyik szimbólumának számított. Még tágabb értelemben a hermelint és a menyétet az ókor óta összefüggésbe hozták a nővel, a nőiséggel. A görögök óta Európa-szerte úgy tartották, hogy a menyét varázshatalmú nővé, nimfává tud változni. A magyar nyelvben a menyét szó eredetileg többfajta nőnemű élőlényt is jelentett, ebbe a szócsaládba tartozik a meny, menyecske, menyasszony szavunk. Hasonló megfeleléseket a menyét, a nő, illetve nőnemű szavak között több nyelvben, így az olaszban is lehet találni.
A bájos ifjú hölgy tehát egy másik „hölgyet” tart a karjában, és ez még szemléletesebben és egyben rejtélyesebben utal arra, hogy Leonardo – mint más műveiben is – nem egyszerűen egy hétköznapi nőportrét alkotott.
A kép nőalakja szó szerint is „különleges fényben” jelenik meg. A mű egyik szembetűnő hatása a modell újszerű ábrázolása és szokatlan beállítása. Bernardo Bellincioni, a milánói udvari költő szerint Cecilia mintha egy nem látható, harmadik személy felé fordulna, aki a teremben van, vagy éppenséggel most lépett be oda. A lány feje félprofilban látható, és a testtartásával ellentétes irányba mozdul el, ami természetesebb és spontánabb hatást kelt, mint a szokványosan beállított modellek tartása. (Ráadásul a festmény eredeti színei teltebbek és fényesebbek voltak a mostaninál, háttere pedig kék lehetett, amely összhatásában még ragyogóbb megjelenést adott az alaknak.) Leonardo olyan megoldásokat keresett, amelyekkel az addig hagyományosnak mondható festészeti módszerektől eltérően érzelmeket is meg tud jeleníteni. Az érzelmek hű tükrözésére pedig mi sem kifejezőbb az arcnál, a tekintetnél, a kezeknél, és itt a fényforrás felé forduló lány testrészei sokkal hangsúlyosabb szerephez jutnak.
Ám Leonardo ne
m pusztán érzelmeket akart ábrázolni: a szelíd gesztusok egy érzékeny, ifjú lelket takarnak, ugyanakkor a festmény tisztán képes közvetíteni azt az erőt és karaktert is, amely a finom vonások mögött rejtőzik. A jól ismert leonardói titokzatos mosoly és szuggesztív tekintet egy minden kevélységet nélkülöző nemességet sugároz. Cecilia nem csupán kémlel valamit a külvilágból, sokkal inkább belülről néz, szemlél, az érzékeny ajkak pedig nem is annyira vidámságot tükröznek, hanem egyfajta belső derűt. Ez a csendes derű az időtlenség erejével hat, egy olyan ideális állapotot mutat, amely fölötte van a csapongó érzések uralta, a külső környezet változásaira folyamatosan reagáló emberi érzelemvilágnak.A törékeny női arc vonásain gazdag lelkivilág sugárzik át. Gondolataiba révedve egyszerre sugall szemérmességet és nyitottságot, természetességet és eleganciát, intellektust és szelídséget, dinamizmust, ugyanakkor nyugalmat is. Ezzel összhangban van a félénk, de természetes hölgymenyét kecses mozdulata, ahogy odasimul gazdájához.
Ez a nőalak tehát több mint nő, sokkal inkább – külön alátámasztva a hermelin jelképi erejével – egy eszményi nő, egy hölgy jelenik meg rajta keresztül. A klasszikus ideál szerint a tisztaság, bölcsesség, mértékletesség és jóság erényeit magában hordozó nő érdemelhette ki a hölgy elnevezést, és ezzel csak az ennek az értékrendnek megfelelő nemesasszonyokat és fiatal lányokat illették. A hölgyi rang vagy titulus sokkal inkább egy lelki minőséget jelölt, mint származást. (Maga a Cecilia név is utalás lehet egy ideálra: a kereszténységben tisztelt Szent Cecilia az ókori múzsák örököseként az égi zene, és így az égi harmónia szimbóluma.
A reneszánsz embereszmény
Úgy is tekinthetünk azonban ennek a filozófiával és művészetekkel foglalkozó leánynak a képére, mint a reneszánsz eszmény megtestesülésére. A reneszánsz emberideál önmagát, mint a természet és teremtés részét, az ókori klasszikus felosztás szerint test, lélek és szellem hármasságában látta. Egy olyan összetett lényként tekintett magára, akiben egy a hétköznapi életfenntartással foglalkozó, anyagias, állati, egy az alacsonyabb rendű késztetéseit uralni képes, értelmes emberi és egy múlhatatlan, tiszta isteni rész lakik. Itt is felfedezhetjük ezt az egységet: megjelenik a megszelídített, gazdája által uralt állat (ahogy fentebb láttuk, Leonardo karakterológiája szerint a „mérséklet” jelképe), a finom érzelmeket és gondolatokat tápláló hölgy, az ember, s végül egy harmadik, akire a hölgy tekint, aki nem látható, de fényt sugároz.
Akár úgy is nézhetjük a festményt, hogy Leonardo megjeleníti Ceciliában – nem személyében, hanem általában véve mint ideálban – a holdtermészetet, amelyet a lélekkel rokonítanak. A kép egyik értelmezése szerint a leány szerelmére, a hercegre tekint, de – ahogy az eddigiekből is kitűnt – nem Leonardo lenne az alkotó, ha nem vezetné a szemlélőt tovább, mélyebb, szimbolikusabb szintre. Úgy is értelmezhetjük tehát, hogy miként a Hold visszatükrözi a Nap fényét, a hölgy szépséges arcán a kép láthatatlan, „harmadik szereplőjének” fénye sugárzik, ahogy az emberi lélek is akkor szép, amikor a számára felismerhető legtisztább, legnemesebb felé fordul.
Kimutatták, hogy Leonardo negyven rétegben vitt fel festékpontocskákat Mona Lisa szája és szeme köré, hogy a lehető legfinomabb szépséget teremthesse meg. Festményei értelmezésénél is sok-sok réteget lehetne lefejteni, mert annyira összetett, nem a pillanatnak szóló, amit alkotott. Cecilia képmásán, ahogy későbbi művein, mint például Mona Lisa vagy Keresztelő Szent János képén, is fellelhető Leonardónak az a törekvése, hogy az egyéni szintjén túlmutatva szóljon az emberről, és a világ egy kiragadott részletében a lehető legtöbbet elmondja a teljességről. Alakjainak tekintete, mosolya (vagy akár se férfi, se női jellege, vagyis a nemek fölé helyezése), a megjelenítéshez kapcsolható többrétegű jelképiség minden didaktikusság vagy elvontság nélkül tanít az emberről és helyéről a világban.
(Gyöngyösi Csilla, Takács Mária)
A cikk az eredeti oldalon
Leonardoról
A hermelinről
A hermelin a heraldikában
A hermelines fotó eredeti helye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése